Éljen a belváros!

Huh, azért kemény volt ez az elmúlt másfél hét, most kezdek visszatérni az életbe.

Aztakurva.

Húsvét vasárnap este átgördültem Táblavégére Gyurihoz, szakadt az eső, ő meg persze késett. Épp túrtam a táskámban extra ruhákért, amikor megjelent, és én akkor még nem tudtam, de az volt a kapcsolatunk csúcspontja.

Megörültem hogy látom, ment a nagy ölelkezés, ő már azért eléggé oda volt. Aztán elindultunk a szakadó esőben a haverjához akinél pecózott, ott már össze is verődött a társaság, szisszentek a sörök.

Ezzel kábé össze is tudom foglalni a hetet.

Minden nap szénné vedeltük magunkat, csak különböző helyeken, épp attól függött hogy kit látogat meg Gyé rövid itthoni léte alatt. Emlékszem Húsvét hétfőn át kellett tenni a székhelyünket húsz kilométerrel arrébb, és én alig tudtam kikelni az ágyból. Valahogy összepakoltam, elhagytuk a helyszínt és elmásztunk az egy háztömbbel arrébb lévő buszpályaudvarra, ahol ki is derült hogy még egy óra a kövi busz. Beültünk a helyi restibe, ott ő már rögtön sör, én szigorúan szóda, kóla. Szarul lettem még így is.

Na, aztán mentünk a buszra, én még vagánykodtam is hogy kitisztítottam a szutykos resti wécéjében tegnapot, de a huszonöt perces busz út végére már zöld volt a fejem, és előre kellett ülnöm és mondani a buszsofőrnek hogy helyzet van. Nyitotta az ajtót a lámpánál hogy lélegezzek, én tovább koncentráltam, persze menekülőútként megláttam a sofőr melletti műanyaggal kibélelt kukát, satöbbi.

Hatalmas jógázás közepette végül nem történt katasztrófa, de ez remekül jellemzi a Húsvéttel kezdődő múlt hetemet. Aztán persze rögtön mentünk a kocsmába egy gyógysörért, amíg vártuk hogy a haver vigyen minket tovább a házához kocsival.

De közben semmi beszélgetés, vagy örömködés, csak koncentrálás a sörre, meg hogy milyen a város, meg ilyen lényegtelen baromságok. Meg a haverjai is, ugye, engem nem ismernek. Ha iszunk, nem tudnak, de nem is akarnak megismerni. Mint hogy ha kikukáztam volna simán egy hetet az életemből, csak valahogy felmászott a tavaszváró testemre három kiló sörhas.

Nem tudom hogy lehetünk ennyire bénák, hogy nem tudunk szakítani. Se ő, se én. Közös témánk, közös zenénk, semmink nincs. Együtt éltünk egy évig, ami tényleg remekül működött, főztünk, tévéztünk, de ennyi.

Este már pálinka, sör, ötfás biliárd, összeveszés a helyiekkel, zenegép, sonka, pálinka, bableves, sör.

Mindegyik napom ilyen volt, csak más arányokkal. Elképesztő.

Hja, és ami a legszebb hogy valamelyik félrészeg állapotban benyögte hogy ő úgy szeretne felnevelni egy kislányt. Hát úristen. Milyen szép alapokra raknánk! Csak csóválom a fejemet.

Visszajöttünk szombat estére, de itt már ilyen összeveszések, tovább romlott a hangulat.

Minden napunk úgy telt el, hogy ő vitt engem körbe a cimboráinál, szüleinél (!!) mint a csaját, de én egyáltalán nem éreztem azt hogy mi együtt vagyunk. Néha rámvigyorgott, töltötte a következő alkoholt, sztorizgattunk az épp aktuális hallgatóságnak, de ennyi.

Létezhet az, hogy valakinek ez megfelel kapcsolat gyanánt? Vagy jó szobatársak vagyunk és így most megpróbál letengetni egy életet?

Ettől a szenvedéstől csak fogom a fejemet. Tök örülök hogy visszament még repetázni pár napot vidékre, de sajnos még pár nap a gépe indulása előtt, és persze az elbocsátó szép üzenet még előttem van...